Az első bejegyzés időpontja egyben egy fontos eseményhez is kötődik. Fontos bár korántsem korszakalkotó ez a változás, melyben a régi Országgyűlést felváltja egy új. Néhány vissza és előremutató megjegyzéssel illetném az eddig történteket. Ugyanakkor előre le kell szögezni, hogy nem a kivételekről szól a bejegyzés hanem általánosságokról. Mert ugyebár egy fecske nem csinál nyarat.
A választásokat megelőzően arról volt szó, hogy mely párt hány százalékot fog elérni a választáson. A választások első fordulóját követően az új pártok bekerülése és a Fidesz kétharmadának lehetősége volt a közbeszéd tárgya. Végezetül a háttéralkuk kapcsán kialakult viták – melyek többnyire a bizottsági elnökségek megosztásáról szóltak - uralták a médiákat. Összegezve és persze sarkítva ezen megállapításokat tehetjük, de ugyanakkor rámutatunk arra, hogy mindez mennyire másodlagos az igazán fontos dolgokhoz képest.
Egyetlen egy szempont nem kapott csak figyelmet a viták során: a szakmaiságé. Ahol helyt kapott ott csak, mint kampányelem vonultatták fel és sokkal inkább ideológiához köthető megállapításokat tettek, semmint hogy valódi alternatívákat kínáljanak. Az ideológiai ihletésű ámde szakmai köntösbe bújtatott megállapításra kitűnő példa az MDF részéről hangoztatott „Az államfüggőség gyógyítható” című kampányfogás. Egy igazi alternatívára a jelenlegi rendszerrel szemben pedig példa lehetett volna a Felsőház komolyan napirendre vett kérdése. Ez az a kérdés, amelyet egyes pártok ugyan pedzegettek – szintén ideológiai okokból - de komolyan kidolgozott javaslattal egyikük sem állt elő és ezt közismert értelmiségi sem tette meg. Márpedig a képviselők felügyeletére kevésnek bizonyul a négy évenként történő szavazás illetve a gyenge Köztársasági Elnöki intézmény. Erre megint csak jó példa a mentelmi joggal való visszaélés, mert a mai Magyar Köztársaságban ezen jog a büntetőjogi felelősség elkerülésére hivatott de facto még ha de iure nem is emiatt alkották meg. De a felelősség nem csak a politikusokat illeti e döntés és döntések kapcsán. Ugyanis az értelmiség zöme és közöttük a politológusok is immáron totálisan alárendelték magukat a politikának. A szakmaiságot háttérbe szorította az egyéni érdekek fontossága, emiatt független és sokoldalú, a megújulást szolgáló javaslatot nem is hallhattunk. Mint amikor egy aukción zajlik a licitálás ugyanúgy zajlott a polemizálás arról, ki hány százalékot szerez majd. Pedig a jóslás műfaja nem szolgál közérdeket, de a pártok programjainak elemzése és értelmezése már sokkal inkább. Ahelyett, hogy rávilágítottak volna, hogy egyesek szinte program nélkül, közhelyekkel, míg mások színvonaltalan és kivitelezhetetlen tervekkel hozakodtak elő, csendben asszisztáltak ehhez az előadáshoz.
A későbbiekben arról folyt a polemizálás, hogy micsoda meglepetés az LMP bejutása vagy éppen a Jobbik magához képest gyenge, de egyébként jó szereplése. Ahelyett, hogy azt vették volna figyelembe hogy a/ a választók 35,62 %-a az első fordulóban míg a választók 53,34 %-a a második fordulóban el sem ment szavazni (!) b/ míg a választáson megjelenteknek a 83,16 %-a még mindig a két rendszerváltozásban is részt vett párt kormányzásában látja a boldogulásának kulcsát. Ez már csak azért is különös mivel a jelenlegi politikai rendszernek nem éppen jelentős a legitimációja sem az elismertsége. Márpedig ez a két mára már mamutpárt vett részt ennek a rendszernek a kialakításában mely egyébként mostanra megszülte a Jobbikot és lehetővé tette térnyerését. Egy kissé jobban kifejtve a szavazáson megjelentek aránya azt bizonyítja, hogy ez a választás által a rendszer irányításában való részvétel, tekintélyes létszámú, a választójoggal rendelkező polgároknak több mint harmada (pontosabban a két forduló átlaga 39,80 %-a) úgy ítéli meg, hogy az csak felesleges időpocsékolás. A tanulság az, hogy ha arra gondolok, hogy egy időben küzdöttek a szavazati jogért és ha megkapták éltek is vele (Ezt bizonyítja például az 1945-ik évi választás, amikor is a választójogosultaknak csaknem 93 %-a jelent meg a választásokkor. Persze figyelembe kell venni az eltérő történelmi helyzetet is. Ezt leszámítva is jelentősnek ítéltem a különbséget), hogy mára devalválódott a szavazati jog jelentősége és ezáltal a szavazásra épülő rendszer egésze. Tehát két tényezőre vezethető vissza a részvételi arány csekély volta. Egyfelől a szavazati jogok mindenkinek való biztosítása leértékelte a kvázi szavazatok által működtetett képviseleti rendszert. Egyébként sem mondható az, hogy jogos az, hogy az is szavazhat, aki a közterhekhez legfeljebb közvetett módon járul hozzá. Másfelől aki még az alapvető ismeretekkel sem rendelkezik – lásd írás olvasás kérdése bár hozzáteszem, a kortól függ ennek is a megléte – és mégis befolyásolhatja az ország közéletét nem szolgálja az ország érdekét. Persze ezt lehet igazságosnak, demokratikusnak ítélni, de amikor egy demagóg párt kerül hatalomra, akkor mindenki húzza a száját. Márpedig minél műveltebb egy illető annál immunisabb a demagógiával szemben (kivételek mindig akadnak ezt itt is le kell szögezni). Ugyanakkor egy effajta megosztása a társadalomnak nem képez átjárhatatlan határokat a társadalmi osztályokat illetően. Ugyanis nem születési vagy származási alapon történik a megosztás, hanem az egyénre koncentráltan, aki a hátrányát le tudja „dolgozni”. Másfelől a társadalmon túl a politika is hibásnak bizonyult, ugyanis ha a rendszerváltozástól számolom húsz év alatt nem tudott olyan közeget teremteni, ahol a szavazók, másképp mondva az állampolgároknak legalább a 75 %-a úgy érezné, hogy van értelme részt venni a szavazáson. Ez annak köszönhető, hogy a pártok kisajátították maguknak a kormányzás jogát, de ez nem csak a szakpolitikákra, hanem magára a kormányzás folyamatára is totálisan és teljes mértékben igaz. Lehetőség szerint kiszorítják az újonnan megjelenő ellenfeleket, vagy ha ez nem lehetséges, akkor igyekeznek mérsékelni szerepüket (a stratégia azonos a taktika azonban lehet különböző). A lehetséges ellenfeleken kívül pedig szinte korlátlan az uralmuk. Csak a Köztársasági elnök áll felettük, de gyenge jogkörével nem túl sok szankcióval élhet, ahogy az Alkotmány Bíróság sem (az ő elhelyezkedése ebben a rendszerben egészen sajátságos.). Maguknak a képviselőknek a felügyeletét a választópolgárok láthatják csak el, de amint látjuk jelentős százalékuk tökéletesen érdektelen eziránt.
A pártok bejutása előtt, alatt és után a másik nagy kérdés az volt, melyik párt mennyiért kampányolt. Ugyanakkor a nagy kampányfinanszírozás firtatása közben elfeledkeztek arról is, hogy megvizsgálják: ki honnan tudott pénzt mozgósítani a kampányához. A bejutott pártok közül az LMP okozott meglepetést, hiszen ő nem kapott állami juttatást sem eddig a percig mégis uralták a plakátjaik a köztereket Budapesten. A Civil Mozgalomnak mely ugyanígy kezdő pártként indult nem sikerült elérnie mindezt akkor az LMP-nek hogy sikerült? A válasz költői bár úgy tűnik, hogy egyesek támogatták ezt a pártot anyagilag. Felrémlik az is, ahogyan az MSZMP átvedlett MSZP-vé. Jelen esetben azonban nemcsak a kinézet, hanem a politikusok zöme is cserélődött de aki foglalkozott elitelméletekkel tudja, hogy a kulturális a politikai és anyagi tőke egymásba konvertálható. Tehát ha ki is esek a parlamentből attól függetlenül közvetve mégis bekerülhetek azáltal, hogy támogatok valakit aki viszont le lesz kötelezve nekem. Ez nem biztos, hogy így történt, de elképzelhető, mégsem vizsgálta senki ebből az aspektusból a történteket.
Harmadszor gondoljunk a két harmad kérdésére. Mivel a rendszer alapja az alkotmány ennek békés módosítása lenne egy békés rendszerváltozás alapja. Azonban a közhiedelemmel ellentétben a módosításhoz 4/5 szükséges (lásd 1949. évi XX tv 24 par. 5. pont - bár az Ország Házának honlapján egyszerű kétharmados törvényként jegyzik az alkotmányt is, tehát ennek megítélése még nem eldöntött úgy látszik felsőbb szinteken sem). Persze ráncfelvarrást lehet folytatni a kétharmados törvények módosításával így vagy úgy de ezen törvények attól még egy új kormány esetén újra és újra megváltoztathatóak és egy hasonló értelmetlen és céltalan léthez vezethetnek. Ahol nincs igazi jövőkép, ahol nincs igazi előrelépés. Ugyanis a rendszer alapja az alkotmány, amelyre épül a rendszer. De ha az alkotmány oly gyenge és rosszul kiegyensúlyozott, hogy ilyen rossz mutatókat eredményezhet egy rá épülő kormányzat és ennyire lehangolttá, céltalanná teszi a nemzetet akkor az az alkotmány nem jó. Ugyanakkor az alkotmány alkotmányos változtatásához oly mérvű átrendeződésnek kéne bekövetkezni melyekre példát csak forradalmak és vesztes háborúk után láthatunk.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi nem jó a jelenlegi alkotmányban, miért kéne megváltoztatni? Konkrét példákat lehet sorolni ebből egy aktuálisat emelnék ki per pillanat. Abszurdnak tűnik az ugyanis, hogy egy érettségivel rendelkező huszonéves, gyakorlati tapasztalatok híján az Ország Anyjává válik, csak azért mert egy pártban játszik egy bizonyos szerepet egy bizonyos kapcsolatának köszönhetően. Valahogy az Ókori Rómában mely sikeresebb volt Köztársasági korában, mint bármelyik Magyar Köztársaság, sem volt elfogadható az, hogy az egyik legalacsonyabb rangú magisztrátus, a quaestor 28 éves kora előtt elnyerje tisztségét (később ez még 30 évre emelkedett, ami a Szenátorok esetén már a kedvezményes kornak számított a Sullát megelőző megkívánt 46. betöltött életévhez képest). Később a császárság korában, ahol a köztársaság csak látszat szerint élt tovább vált a politikai rendszer részévé a korhatáron alattiak tisztségviselése. Ugyanis ezzel biztosította a Princeps vagy még inkább a Caesar a kiszemelt utód kinevelését illetve így oldotta meg a hívek jutalmazását… Persze maga a Római Birodalom nem csak a politikai rendszer miatt bukott meg miután túlfeszítette a kereteit, hanem szép számmal voltak gazdasági, társadalmi és nemzetközi okai is de ez is egy fontos szempont. Ma azonban úgy tűnik, utánozzuk a Császárkort, amikor bárki lehet képviselő érdem s tapasztalat nélkül is.
Egyébként kutyakomédia a választást követő megannyi formális ámde kötelező dolog – mint például a bizottságok megválasztása - hiszen meg lehet vizsgálni milyen és mekkora jelentősége van az ellenzéknek a magyar politikai rendszerben. Talán erre a legjobb mutató az Ország Házának honlapján található (http://www.parlament.hu/cgi-bin/insurl?/pairhelp/ogy_magyar.htm#_Toc141167138 ): „A törvényjavaslatok 55%-át a kormány, 40%-át a képviselők és 5%-át pedig a bizottságok nyújtották be. Az elfogadott törvényjavaslatok kb. 90%-át a kormány nyújtotta be.” Magáért beszélő adatok, hiszen képzelhetjük, hogy azon képviselők, akiknek a javaslatát el is fogadják, melyik párthoz tartoznak (nyílván a kormánypártokhoz) de ami a legmegdöbbentőbb az az, hogy a kvázi szakmai bizottságok az „ellenőrzésen” túl gyakorlatilag észrevehetetlenek a törvényhozásban. Az ellenőrzés azért idézőjeles, ugyanis a bizottságokban ülők a parlamenti mandátumok alapján foglalják el helyeiket is a bizottságokban. Tehát az elnök lehet ellenzéki is akár, ha a tagság kormánypárti ugyanis szótöbbséggel fogadnak el vagy vetnek el egy javaslatot. Magyarán a szakmaiság korántsem érvényesül ebben a testületben, hiszen eleve abszurd szakmaiságról beszélni mikor csak esetleges az, hogy szakértők vegyenek részt úgy a bizottsági munkában, hogy a szava döntő is legyen (jelenleg csak meghívottként vehet részt, de egyébként nincs kvázi következménye sem annak, ha a javaslatait nem fogadják meg). De ugyanakkor valóban megdöbbentő, hogy a szakmai bizottságok ennyire háttérbe vannak szorítva a kormányhoz képest a törvényhozásban.
Úgy tűnik újra és újra beigazolódik az, amit még Hitler vázolt fel annak idején. Az érzelmekre hatva kell politizálni – a rációt érdemes kizárni, hiszen az értelmi képességek különböznek, de szíve azonban mindenkinek van - és ez esetben biztos a siker. Bár titkon minden párt egyeduralomról álmodik azonban nem egy párt monopolhelyzetbe kerülésének veszélye a legnagyobb és legkárosabb jelen pillanatban. Hanem maga az a tény, hogy ez az eszmeiség uralkodott el a magyar politikai rendszerben és bár a felszínen ezt roppant mód tagadják és elhatárolódnak mindentől, ami szellemi atyjuk öröksége, de a valóságban mindez leplezetlen módon zajlik azok számára, akik akár csak kicsit is hajlandóak a dolgok mögé nézni.
