Pol-ár

Úgy tűnik, hogy a demokráciának ez a válfaja melyet már az ókori görög filozófusok is megvetettek nálunk igazolta az egykori gondolatok helyességét. Platón úgy fogalmazott a demokráciát illetően, hogy olyan rendszer mely bár tetszetős, de a lényeget illetően mégsem jó uralmi forma. Egy tarkabarka ruhához hasonlítja a demokráciát, amely pont a lényeget takarja el.  Emiatt a végkifejlet egyfajta káosz, amikor megnő az igény és vágy egy erőskezű irányítóra, amely azonban már zsarnoksághoz vezet (persze bármelyik korábbi párt potenciális zsarnokjelölt hiszen mindannyian , ahogy leszögeztük végeredményben  monopol helyzetre törekednek). Platón végeredményben arra jutott, hogy a vezetésre alkalmas emberek nevelésével lehet elérni az ideális államot. Arisztotelész már a jó intézményekben és törvényekben bízott, de a demokráciát ő is elvette, mégpedig azért mert úgy vélte, hogy az csak a tömegek féktelen és korrupt hatalmát valósíthatja meg hosszú távon.

A mai magyar rendszert megvizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy mindkét filozófusnak igaza volt. A demokrácia tiszta formája valóban káoszt teremt. Bizonyíték gyanánt elég arra utalni, hogy a tömegek felülnek akár az anyagi jellegű (lásd 2002-es választási kampányt) akár érzelmi jellegű (lásd 2010-es kampányt) ígéreteknek. Továbbá bár talán már kevésbé hangsúlyos módon – bár az korosztályfüggő, hogy mely részéből – az ismeretek többségét a médiákból nyerik az emberek. (Ezekből a hagyományosnak számító televízió, rádió, sajtó kiépítése, fenntartása tetemes költségekkel jár, ergo a média tulajdonosa komoly befolyással rendelkezik a pártok felett.). Pedig a képviselők  felülreprezentáltan nagy többsége felsőfokú végzettséggel bír azonban mégsem alkalmas a kormányzásra mert: ad1/ a legtöbben jogi ismeretekkel rendelkeznek, a többi tudomány elvétve jelentkezik csak márpedig a szakmai politizálás ezt megkívánná ad2/ cinikusan kormányoznak és viselkednek, figyelmen kívül hagyva azt a római régulát miszerint nem minden tisztességes ami szabad (lásd a képviselők költségtérítéséről szóló polémiát), illetve Vona Gábor viselkedését az alakuló gyűlésen vagy éppen Horn Gyula pökhendi válaszát a választási ígéretek betartásáról (lásd, az üzenetet és mentalitást, miszerint ha valamelyik törvény nem tetszik Neked azt játszd ki, illetve a hatalomért bármit megtehetsz elvet) ad3/ a felelőtlen kormányzás és korrupció egybefonódása (lásd pl a völgyhidak és alagutak illetve a négyes metro illetve BKV esetét) ad4/ a hatalmi ágak szétválasztása és a demokratikus felügyelet egyaránt csak papíron valósul meg ad5/ a jelenlegi rendszerbe bekerülni csak pénzzel vagy a média útján lehet viszont az utóbbi az átlagtól eltérő dolgokat tűzi műsorára ahonnan az átlagember informálódik, emiatt a szélsőségeseknek kedvez ad6/ visszatértünk a kiindulóponthoz miszerint az emberek miképp és mi alapján választanak pártot.

Az egész választás és választás utáni történések mind azt bizonyítják, hogy idehaza a demokráciának ez a változata valóban a látszatra épül és nincs mögöttes tartalma. A jelenlegi kormánypárt(ok) kampánya kimerült abban, hogy ők jobb választás az ellenfelet illetően. Az egykori kormánypárt megosztotta erőit és igyekezett összemosni két választási ellenfelet. A harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező párt szélsőjobbról támadt, érzelmeket korbácsolva, míg a negyedik párt azért kerülhetett be mert volt olyan választó akinek az addigi felhozatal nem volt rokonszenves (a környezetvédelmet ugyanis nálunk „mindenki” fontosnak tartja – de nem tesz senki érte semmit, ennél fogva ez csak kvázi trójai faló volt aminek mélyén teljesen más összefüggések rejlenek).

Tehát a Fidesz (és KDNP – kvázi ez a két párt egy, az alkotmány hibája, hogy egy ilyenfajta szimbiózis nem szúrja senki oldalát), nem a tehetségével nyert, hanem pont a vetélytárs tehetségtelensége miatt nyert. Ugyanis nálunk nem valamire szavaznak az emberek, hanem valami ellen szavaznak. Márpedig ha időre kell teljesíteni egy távot és a két versenyző közül az egyiket csak azért kiáltják ki győztesnek, mert ugyan időn kívül, de egyébként teljesítette a távot, míg a másik önhibájából bokatörést szenvedett akkor az az érzés uralkodik el az emberben, miszerint ez nem megérdemelt győzelem. Nincs mögötte munka, teljesítmény (bár hozzáteszem ez a kormányzásra közvetlenül nem igaz, csak a választási versenyre érvényes. Az más kérdés, hogy le lehet vonni általános konzekvenciákat, ezáltal hiszen meg lehet ismerni a másik attitűdjét). Őszintén szólva az, hogy „Itt az idő” elég volt ahhoz, hogy a Fidesz győzzön a kampány során meglepően hatott rám. Persze az MSZP veresége vitathatatlan volt és előre lehetett fogadni rá de őszintén meglepett, hogy ennyire evidens volt az, hogy a Fidesz fog győzni csináljon bármit is. És a Fidesz nem csinált bármit, hanem egyszerűen semmit sem csinált legfeljebb homályos utalásokat tett.

Tehát az MSZP veresége evidenssé vált bár a mértéke nem volt megjósolható. Hiszen az öszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után sem volt akkora társadalmi nyomás a párton, hogy önkritikát gyakorolva feloszlassa önmagát. Úgy tűnik a társadalom jelentős része passzívan viszonyul a hatalmi cinizmushoz, egyfelől mert érdektelen az ország ügyeit illetően illetve nem hiszi, hogy érdemben tudná azt befolyásolni, másfelől úgy véli és gondolja, hogy ez a mentalitás, még ha nem is helyes, akkor is magától értetődően természetes, hiszen „én is így csinálnám”. Ez visszaköszön a az egykori kormánypártok viselkedésében is hiszen az önfeloszlatás helyett jogszabályok mögé bújtak és paragrafusokkal takaróztak. Harmadrészt a húsz év során először itt bizonyosodott meg az vegytisztán, hogy a politikusokat csak közvetve lehet felelősségre vonni a választások idején – le lehet váltani, még rosszabb esetben büntetőeljárás is indul ellenük, de ez a kivétel. Általánosságban a pártok fedezik egymást és emiatt rengeteg ügy marad felderítetlen.

A Jobbik a bizonysága annak, hogy a meg nem oldott problémák visszaköszönnek és ráadásul tovább nőnek. Nem volt elég, hogy egyes kérdéseket nem oldottak meg eddig sem – lásd a cigány magyar belharc fokozódását – immáron nem is radikális, hanem szélsőséges módon köszön mindez vissza. Persze a Jobbik is tanul. A kuruc.info és a Jobbik összefűződésére nincs konkrét bizonyíték, de ez csak egy titkos összekacsintás eredménye. Ha a nagyoknak szabad, akkor nekünk is, nemde? Ugyanilyen jelzésértékű Vona Gábor mesterkedése az alakuló ülésen. A mentelmi jog mögé bújva átjártam az eszeteken: nem is a mellény a fontos, hanem a mentalitás. Amely jogszabály nem tetszik, azt kerüld meg és nyugodtan hivatkozz arra, hogy az egyébként sem alkotmányos (mely alkotmányban egyébként nem hiszel).

Az LMP pedig a kakukktojás, hiszen olyan problémák kezelését ígéri melyek a társadalom jelentős százalékát, zömét nem érdekli. Úgy tűnik a párt olyan átalakuláson esett át mint a Fidesz gyerekkorában. Akkor ő liberálisból nemzetivé alakult, most pedig a liberálisok zölddé váltak. Emiatt kerülhetett be, ugyanis az új kampányarcok és a némiképp megváltoztatott propaganda elég volt a régi szavazóknak és jó pár kiábrándultnak, hogy higgyen bennük. Ugyanakkor a standoknál ugyanolyan brigádok osztogatták a kampányanyagot most, mint anno az SZDSZ-nél.

Ismét utalni szeretnék arra, hogy ez a rendszer nemcsak megengedi hanem egyenesen ezt a fajta politizálást jutalmazza azáltal, hogy csak ezen pártok bejutását garantálja a Parlamentbe. Tehát itt nincs jó és rossz a klasszikus értelemben, hiszen a rendszer alapjai elhibázottak és ennél fogva csak egy új rendszer hozhatna megváltást. Azonban egy új rendszerhez a választók akaratának elsöprő többsége lenne szükséges: de erre már a szocializáció miatt sincs meg az esély. Ebben növünk fel, ez vesz körül bennünket, ez formálja életünket. Elfogadjuk, megengedjük, részesévé válunk. És bár most a Fidesznek megvan a lehetősége arra, hogy átformálja az alkotmányt (vagy mégsem? erről a későbbiekben lesz szó), valószínű mégse fogja megtenni. Az, hogy 200-an vagy 386-an ülnek a Parlamentben gyakorlatilag lényegtelen (ami lényeges az például az, hogy az ellenzéknek nincs szerepe a kormányzásban, csak elvben). Ami azonban a rendszer lényegét illeti az érintetlen marad, hiszen ez a jelenlegi pártok érdekét szolgálja: kivétellel talán a Jobbik szolgál de az ő alternatívájuk cseppet se vonzóbb mint a mostani. Tehát a választások után cseberből vederbe jutottunk, márpedig ez az igazi nagy zakó a demokráciának.

Az első bejegyzés időpontja egyben egy fontos eseményhez is kötődik. Fontos bár korántsem korszakalkotó ez a változás, melyben a régi Országgyűlést felváltja egy új. Néhány vissza és előremutató megjegyzéssel illetném az eddig történteket. Ugyanakkor előre le kell szögezni, hogy nem a kivételekről szól a bejegyzés hanem általánosságokról. Mert ugyebár egy fecske nem csinál nyarat.

A választásokat megelőzően arról volt szó, hogy mely párt hány százalékot fog elérni a választáson. A választások első fordulóját követően az új pártok bekerülése és a Fidesz kétharmadának lehetősége volt a közbeszéd tárgya. Végezetül a háttéralkuk kapcsán kialakult viták – melyek többnyire a bizottsági elnökségek megosztásáról szóltak - uralták a médiákat. Összegezve és persze sarkítva ezen megállapításokat tehetjük, de ugyanakkor rámutatunk arra, hogy mindez mennyire másodlagos az igazán fontos dolgokhoz képest.

Egyetlen egy szempont nem kapott csak figyelmet a viták során: a szakmaiságé.  Ahol helyt kapott ott csak, mint kampányelem vonultatták fel és sokkal inkább ideológiához köthető megállapításokat tettek, semmint hogy valódi alternatívákat kínáljanak. Az ideológiai ihletésű ámde szakmai köntösbe bújtatott megállapításra kitűnő példa az MDF részéről hangoztatott „Az államfüggőség gyógyítható” című kampányfogás. Egy igazi alternatívára a jelenlegi rendszerrel szemben pedig példa lehetett volna a Felsőház komolyan napirendre vett kérdése. Ez az a kérdés, amelyet egyes pártok ugyan pedzegettek – szintén ideológiai okokból - de komolyan kidolgozott javaslattal egyikük sem állt elő és ezt közismert értelmiségi sem tette meg. Márpedig a képviselők felügyeletére kevésnek bizonyul a négy évenként történő szavazás illetve a gyenge Köztársasági Elnöki intézmény. Erre megint csak jó példa a mentelmi joggal való visszaélés, mert a mai Magyar Köztársaságban  ezen jog a büntetőjogi felelősség elkerülésére hivatott de facto még ha de iure nem is emiatt alkották meg.  De a felelősség nem csak a politikusokat illeti e döntés és döntések kapcsán. Ugyanis az értelmiség zöme és közöttük a politológusok is immáron totálisan alárendelték magukat a politikának. A szakmaiságot háttérbe szorította az egyéni érdekek fontossága, emiatt független és sokoldalú, a megújulást szolgáló javaslatot nem is hallhattunk.  Mint amikor egy aukción zajlik a licitálás ugyanúgy zajlott a polemizálás arról, ki hány százalékot szerez majd. Pedig a jóslás műfaja nem szolgál közérdeket, de a pártok programjainak elemzése és értelmezése már sokkal inkább. Ahelyett, hogy rávilágítottak volna, hogy egyesek szinte program nélkül, közhelyekkel, míg mások színvonaltalan és kivitelezhetetlen tervekkel hozakodtak elő, csendben asszisztáltak ehhez az előadáshoz.

A későbbiekben arról folyt a polemizálás, hogy micsoda meglepetés az LMP bejutása vagy éppen a Jobbik magához képest gyenge, de egyébként jó szereplése. Ahelyett, hogy azt vették volna figyelembe hogy a/ a választók 35,62 %-a az első fordulóban míg a választók 53,34 %-a a második fordulóban el sem ment szavazni (!) b/ míg a választáson megjelenteknek a 83,16 %-a még mindig a két rendszerváltozásban is részt vett párt kormányzásában látja a boldogulásának kulcsát. Ez már csak azért is különös mivel a jelenlegi politikai rendszernek nem éppen jelentős a legitimációja sem az elismertsége. Márpedig ez a két mára már mamutpárt vett részt ennek a rendszernek a kialakításában mely egyébként mostanra megszülte a Jobbikot és lehetővé tette térnyerését. Egy kissé jobban kifejtve a szavazáson megjelentek aránya azt bizonyítja, hogy ez a választás által a rendszer irányításában való részvétel, tekintélyes létszámú, a választójoggal rendelkező polgároknak több mint harmada (pontosabban a két forduló átlaga 39,80 %-a) úgy ítéli meg, hogy az csak felesleges időpocsékolás. A tanulság az, hogy ha arra gondolok, hogy egy időben küzdöttek a szavazati jogért és ha megkapták éltek is vele (Ezt bizonyítja például az 1945-ik évi választás, amikor is a választójogosultaknak csaknem 93 %-a jelent meg a választásokkor. Persze figyelembe kell venni az eltérő történelmi helyzetet is. Ezt leszámítva is jelentősnek ítéltem a különbséget), hogy mára devalválódott a szavazati jog jelentősége és ezáltal a szavazásra épülő rendszer egésze. Tehát két tényezőre vezethető vissza a részvételi arány csekély volta. Egyfelől a szavazati jogok mindenkinek való biztosítása leértékelte a kvázi szavazatok által működtetett képviseleti rendszert. Egyébként sem mondható az, hogy jogos az, hogy az is szavazhat, aki a közterhekhez legfeljebb közvetett módon járul hozzá. Másfelől aki még az alapvető ismeretekkel sem rendelkezik – lásd írás olvasás kérdése bár hozzáteszem, a kortól függ ennek is a megléte – és mégis befolyásolhatja az ország közéletét nem szolgálja az ország érdekét. Persze ezt lehet igazságosnak, demokratikusnak ítélni, de amikor egy demagóg párt kerül hatalomra, akkor mindenki húzza a száját. Márpedig minél műveltebb egy illető annál immunisabb a demagógiával szemben (kivételek mindig akadnak ezt itt is le kell szögezni). Ugyanakkor egy effajta megosztása a társadalomnak nem képez átjárhatatlan határokat a társadalmi osztályokat illetően. Ugyanis nem születési vagy származási alapon történik a megosztás, hanem az egyénre koncentráltan, aki a hátrányát le tudja „dolgozni”.  Másfelől a társadalmon túl a politika is hibásnak bizonyult, ugyanis ha a rendszerváltozástól számolom húsz év alatt nem tudott olyan közeget teremteni, ahol a szavazók, másképp mondva az állampolgároknak legalább a 75 %-a úgy érezné, hogy van értelme részt venni a szavazáson. Ez annak köszönhető, hogy a pártok kisajátították maguknak a kormányzás jogát, de ez nem csak a szakpolitikákra, hanem magára a kormányzás folyamatára is totálisan és teljes mértékben igaz. Lehetőség szerint kiszorítják az újonnan megjelenő ellenfeleket, vagy ha ez nem lehetséges, akkor igyekeznek mérsékelni szerepüket (a stratégia azonos a taktika azonban lehet különböző). A lehetséges ellenfeleken kívül pedig szinte korlátlan az uralmuk. Csak a Köztársasági elnök áll felettük, de gyenge jogkörével nem túl sok szankcióval élhet, ahogy az Alkotmány Bíróság sem (az ő elhelyezkedése ebben a rendszerben egészen sajátságos.). Maguknak a képviselőknek a felügyeletét a választópolgárok láthatják csak el, de amint látjuk jelentős százalékuk tökéletesen érdektelen eziránt.

A pártok bejutása előtt, alatt és után a másik nagy kérdés az volt, melyik párt mennyiért kampányolt. Ugyanakkor a nagy kampányfinanszírozás firtatása közben elfeledkeztek arról is, hogy megvizsgálják: ki honnan tudott pénzt mozgósítani a kampányához. A bejutott pártok közül az LMP okozott meglepetést, hiszen ő nem kapott állami juttatást sem eddig a percig mégis uralták a plakátjaik a köztereket Budapesten. A Civil Mozgalomnak mely ugyanígy kezdő pártként indult nem sikerült elérnie mindezt akkor az LMP-nek hogy sikerült? A válasz költői bár úgy tűnik, hogy egyesek támogatták ezt a pártot anyagilag. Felrémlik az is, ahogyan az MSZMP átvedlett MSZP-vé. Jelen esetben azonban nemcsak a kinézet, hanem a politikusok zöme is cserélődött de aki foglalkozott elitelméletekkel tudja, hogy a kulturális a politikai és anyagi tőke egymásba konvertálható. Tehát ha ki is esek a parlamentből attól függetlenül közvetve mégis bekerülhetek azáltal, hogy támogatok valakit aki viszont le lesz kötelezve nekem. Ez nem biztos, hogy így történt, de elképzelhető, mégsem vizsgálta senki ebből az aspektusból a történteket.

Harmadszor gondoljunk a két harmad kérdésére.  Mivel a rendszer alapja az alkotmány ennek békés módosítása lenne egy békés rendszerváltozás alapja. Azonban a közhiedelemmel ellentétben a módosításhoz 4/5 szükséges (lásd 1949. évi XX tv 24 par. 5. pont - bár az Ország Házának honlapján egyszerű kétharmados törvényként jegyzik az alkotmányt is, tehát ennek megítélése még nem eldöntött úgy látszik felsőbb szinteken sem). Persze ráncfelvarrást lehet folytatni a kétharmados törvények módosításával így vagy úgy de ezen törvények attól még egy új kormány esetén újra és újra megváltoztathatóak és egy hasonló értelmetlen és céltalan léthez vezethetnek. Ahol nincs igazi jövőkép, ahol nincs igazi előrelépés. Ugyanis a rendszer alapja az alkotmány, amelyre épül a rendszer. De ha az alkotmány oly gyenge és rosszul kiegyensúlyozott, hogy ilyen rossz mutatókat eredményezhet egy rá épülő kormányzat és ennyire lehangolttá, céltalanná teszi a nemzetet akkor az az alkotmány nem jó. Ugyanakkor az alkotmány alkotmányos változtatásához oly mérvű átrendeződésnek kéne bekövetkezni melyekre példát csak forradalmak és vesztes háborúk után láthatunk.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi nem jó a jelenlegi alkotmányban, miért kéne megváltoztatni? Konkrét példákat lehet sorolni ebből egy aktuálisat emelnék ki per pillanat. Abszurdnak tűnik az ugyanis, hogy egy érettségivel rendelkező huszonéves, gyakorlati tapasztalatok híján az Ország Anyjává válik, csak azért mert egy pártban játszik egy bizonyos szerepet egy bizonyos kapcsolatának köszönhetően. Valahogy az Ókori Rómában mely sikeresebb volt Köztársasági korában, mint bármelyik Magyar Köztársaság, sem volt elfogadható az, hogy az egyik legalacsonyabb rangú magisztrátus, a quaestor 28 éves kora előtt elnyerje tisztségét (később ez még 30 évre emelkedett, ami a Szenátorok esetén már a kedvezményes kornak számított a Sullát megelőző megkívánt 46. betöltött életévhez képest). Később a császárság korában, ahol a köztársaság csak látszat szerint élt tovább vált a politikai rendszer részévé a korhatáron alattiak tisztségviselése. Ugyanis ezzel biztosította a Princeps vagy még inkább a Caesar a kiszemelt utód kinevelését illetve így oldotta meg a hívek jutalmazását… Persze maga a Római Birodalom nem csak a politikai rendszer miatt bukott meg miután túlfeszítette a kereteit, hanem szép számmal voltak gazdasági, társadalmi és nemzetközi okai is de ez is egy fontos szempont. Ma azonban úgy tűnik, utánozzuk a Császárkort, amikor bárki lehet képviselő érdem s tapasztalat nélkül is.

Egyébként kutyakomédia a választást követő megannyi formális ámde kötelező dolog – mint például a bizottságok megválasztása - hiszen meg lehet vizsgálni milyen és mekkora jelentősége van az ellenzéknek a magyar politikai rendszerben. Talán erre a legjobb mutató az Ország Házának honlapján található (http://www.parlament.hu/cgi-bin/insurl?/pairhelp/ogy_magyar.htm#_Toc141167138 ): „A törvényjavaslatok 55%-át a kormány, 40%-át a képviselők és 5%-át pedig a bizottságok nyújtották be. Az elfogadott törvényjavaslatok kb. 90%-át a kormány nyújtotta be.” Magáért beszélő adatok, hiszen képzelhetjük, hogy azon képviselők, akiknek a javaslatát el is fogadják, melyik párthoz tartoznak (nyílván a kormánypártokhoz) de ami a legmegdöbbentőbb az az, hogy a kvázi szakmai bizottságok az „ellenőrzésen” túl gyakorlatilag észrevehetetlenek a törvényhozásban. Az ellenőrzés azért idézőjeles, ugyanis a bizottságokban ülők a parlamenti mandátumok alapján foglalják el helyeiket is a bizottságokban. Tehát az elnök lehet ellenzéki is akár, ha a tagság kormánypárti ugyanis szótöbbséggel fogadnak el vagy vetnek el egy javaslatot. Magyarán a szakmaiság korántsem érvényesül ebben a testületben, hiszen eleve abszurd szakmaiságról beszélni mikor csak esetleges az, hogy szakértők vegyenek részt úgy a bizottsági munkában, hogy a szava döntő is legyen (jelenleg csak meghívottként vehet részt, de egyébként nincs kvázi következménye sem annak, ha a javaslatait nem fogadják meg). De ugyanakkor valóban megdöbbentő, hogy a szakmai bizottságok ennyire háttérbe vannak szorítva a kormányhoz képest a törvényhozásban.

Úgy tűnik újra és újra beigazolódik az, amit még Hitler vázolt fel annak idején. Az érzelmekre hatva kell politizálni – a rációt érdemes kizárni, hiszen az értelmi képességek különböznek, de szíve azonban mindenkinek van - és ez esetben biztos a siker. Bár titkon minden párt egyeduralomról álmodik azonban nem egy párt monopolhelyzetbe kerülésének veszélye a legnagyobb és legkárosabb jelen pillanatban. Hanem maga az a tény, hogy ez az eszmeiség uralkodott el a magyar politikai rendszerben és bár a felszínen ezt roppant mód tagadják és elhatárolódnak mindentől, ami szellemi atyjuk öröksége, de a valóságban mindez leplezetlen módon zajlik azok számára, akik akár csak kicsit is hajlandóak a dolgok mögé nézni.